Az iráni egyezmény körül kirobbant politikai vihar középpontjában Donald Trump elnök áll, aki élesen bírálja saját pártjának tagjait is, miközben a megegyezés részletei továbbra is vitatottak. Többek között felmerül, hogy a megállapodás során milyen anyagi források és támogatások jutnak az iráni rezsimhez – szerepel például 400 milliárd dollár a szankciók feloldásából, illetve újjáépítési forrásokból. Ezek a támogatások valódi címzettjei és felhasználási céljai azonban kérdésesek maradnak.
Felvetődik az amerikai és iráni kormányzat közti erőviszonyok kérdése: az iráni vezetés úgy tűnik, jelentős alkupozícióhoz jutott, miközben az Egyesült Államok elnöke politikai nyomás alatt áll a kongresszus, illetve saját pártján belül is. Kritikus visszhangok hallhatók republikánus oldalról, sokan a megállapodás gyengeségét, a rövid távú gazdasági előnyök és a hosszú távú biztonsági kockázatok közötti feszültséget emelik ki.
Az alkufolyamat során szakértők és politikusok is megszólalnak: Mike Pompeo, a volt külügyminiszter szerint túlzottan derűlátó azt feltételezni, hogy Irán változtatna viselkedésén, pusztán ígéretek alapján. Közben vita zajlik arról is, hogy valóban sikerülhet-e visszatartani Iránt a nukleáris program fejlesztésétől, és milyen következményekkel jár ez az amerikai belpolitikai helyzetre, például az üzemanyagárakra vagy a közelgő választásokra nézve.
Érdekes kérdésként merül fel az iráni társadalom helyzete is: vajon a külső támogatások és politikai egyezmények mennyiben változtatnak a mindennapjaikon? Emellett a beszélgetés érinti a koncepciót, hogy a megállapodás lehet-e humanitárius célú, vagy inkább gazdasági érdekek vezérlik. Tovább árnyalja a képet, hogy a nemzetközi felügyelet (például IMF) milyen szinten képes kontrollálni a folyamatokat.
