Donald Trump közel-keleti diplomáciájának sikerének hátterében a személyes stílus és a gyors, látványos egyeztetések állnak. Izrael, Egyiptom, Törökország és más térségi vezetők esetében Washington kezében számos eszköz van, amelyekkel ösztönözni tudja a feleket: pénzügyi, katonai és technológiai támogatás, illetve politikai nyomásgyakorlás.
Ezzel szemben a Kínával folytatott geopolitikai küzdelem egészen más terepet jelent. Itt két világhatalom strukturális rivalizálása zajlik, amelyet kölcsönös gazdasági kapcsolatok és bonyolult technológiai együttműködések szőnek át. Az egyszerű fenyegetéseken, visszavonulásokon és személyes alkukon túl sokkal összetettebb, hosszú távú stratégiára van szükség.
A kérdés adott: alkalmas-e a Trump-féle diplomácia az ilyen nagyhatalmi játszmákban, vagy hosszú távú szövetségi építkezésre, konzisztenciára és türelemre van szükség, amely túlmutat a showmanségen és az azonnali eredményeken? Érdekes problémakör az is, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei mennyiben képesek együttműködni a technológiai kihívások és Kína felemelkedésének kezelésében.
A belső amerikai tényezők – például az ipari fejlesztések támogatása, nemzetközi tehetségek bevonzása – legalább olyan meghatározóak, mint a külpolitikai manőverek. Hogyan válhat egy ország hatékonnyá egy ilyen komplex geopolitikai környezetben?
