Az utóbbi időszak egyik legérdekesebb külpolitikai fejleménye Donald Trump és Vlagyimir Putyin alaszkai csúcstalálkozója volt, amelyen Ukrajna lehetséges békéje került terítékre. A találkozó után Steve Wickoff, Trump ukrán ügyekért felelős különmegbízottja arról számolt be, hogy Oroszország elvben elfogadott egy, a NATO 5. cikkelyéhez hasonló biztonsági garanciát, noha a Kreml korábban következetesen elutasította az efféle megállapodásokat.
Az Egyesült Államok szerepvállalásának lehetősége jelentős átrendeződéseket sejtetett, amit Ukrajna régóta remélt. Ugyanakkor hamar felszínre kerültek a jelentős értelmezési eltérések: míg az amerikai oldal áttörésként kommunikálta az eredményeket, az orosz vezetés – különösen Szergej Lavrov külügyminiszter – világossá tette, hogy szó sincs érdemi biztonsági garanciákról, sőt, Ukrajna politikai legitimitását is kétségbe vonták.
A konfliktus kiéleződése mögött elsősorban az ukrán biztonsági garanciák kérdése húzódik, amely hosszú ideje okoz feszültséget. Kijev a nyugat támogatásában és különösen az amerikai biztosítékokban lát valódi védelmet, Oroszország viszont minden ilyen garanciát elutasít, mondván, ezek csak kiszélesítenék a háború kockázatát.
Az európai országok között sincs egység abban, hogy beavatkoznának-e csapatokkal Ukrajnában, míg néhány állam támogatná ezt, mások határozottan ellenzik. Eközben tovább bonyolítja a helyzetet az amerikai tárgyalási szándékok változása és az orosz álláspont szilárdsága. Ebben a politikai játszmában, ahol minden fél saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, kérdés marad, hogyan formálódhatnak a jövő biztonsági megállapodásai.
