2010. május 11-én egy éjszakai menetrend szerinti járat indult Johannesburgból Tripoliba az Afriqiyah Airways üzemeltetésében, egy szinte vadonatúj Airbus A330-assal, fedélzetén 104 fővel. A személyzet nagy tapasztalattal rendelkezett, a gép állapota is kiválónak számított, így minden rutinszerűen zajlott, a repülési körülmények kedvezőek voltak.
Az út során kiemelt szerepet kapott a legénység együttműködése és felkészültsége: hosszú, éjszakai repülések alkalmával a pihenés, a fáradtság és a cirkadián ritmus szerepe különösen fontos lehet, még akkor is, ha a pilóták jogilag minden előírásnak megfelelnek. Az utolsó szakaszban, a leszállás előtti megközelítés során a személyzetnek egy kevésbé precíz, úgynevezett non-precision bevezetési eljárást kellett alkalmaznia, amelyben az automatizáció és a legénység közti kommunikáció kulcsszerepet játszott volna.
Bár a pilóták jól ismerték a repülőteret és az eljárást, hiányzott a részletes, strukturált megközelítési tájékoztató, amely egyértelműen rögzítette volna, milyen módon, milyen automatizáltsággal akarják végrehajtani a megközelítést. Ez a hiányosság visszatérő problémákat okozott: a kommunikációban zavar keletkezett, a szerepek, szándékok nem tisztázódtak időben, és többszörös feltételezéshez, pontatlan döntésekhez vezettek. Hasonló hiba egy korábbi járaton is előfordult, de azt nem jelentették tovább.
A kritikus pillanatokban az automatizált rendszerek és a pilóták emberi tényezői (fáradtság, stressz, érzékszervi illúziók) együttesen rendkívül bonyolult helyzetet teremtettek. Az információk értelmezésében és a feladatmegosztásban tapasztalható hiányosságok végül súlyos következményekkel jártak – a történet számos tanulságot vet fel a légiközlekedés biztonsága, a szervezeti fegyelem és a kiképzési eljárások fontosságáról.
