A film szerteágazó történetének kiindulópontja maga a Toxic Avenger-univerzum újjáélesztése, amely a ’80-as évek kultikus alapfilmjéhez nyúl vissza. A nézők betekintést kapnak a frissített változat születésének nehézségeibe, például a jogok átruházása, a terjesztési problémák és a hosszú várakozási idő, amelyek végül a bemutatót jelentősen kitolták.
Az alkotás a régi Troma-filmek karakteres stílusát próbálja átültetni napjainkra: vérbő, groteszk jelenetek, fekete humor, valamint alternatív szuperhős-vonal. Az új történet azonban nem Melvinre, hanem egy újabb, lecsúszott főszereplőre fókuszál, akinek személyes tragédiája – párja halála és a nevelt gyerek – központi elemként jelenik meg. A kezdeti percekben a cselekmény lassan csordogál, a poénok nehezen ülnek, a karakterek pedig némiképp laposak, ami a hangulat lendületét visszaveti.
Mindez különös kontrasztot alkot a film második felével, ahol végre felszabadul az alkotógárda, helyet kapnak a látványos praktikus effektek, a túlzó brutalitás, és a széria védjegyének számító abszurd humor. Felmerülnek kérdések a főgonosz, a nagyvállalati gonoszság, a családi kötelékek bemutatásáról, miközben a mellékszereplők kissé alulhasználtak maradnak.
A film sajátosan reflektál a nosztalgiára építő feldolgozások nehézségeire: vajon lehet-e egyszerre hű maradni a Troma-örökséghez és megszólítani a mai közönséget? Mitől működnek igazán a trash és kultfilmek elemei, és hogyan tudna egy modern remake új értelmezést adni egy régi mítosznak?
