A John Carpenter nevével fémjelzett Toxic Commando új távlatokat nyit a kooperatív zombi-játékok terén: a megszokott, lineáris pályaszerkezetek helyett kiterjedt, félig nyitott világot kapunk, ahol minden lehetséges útvonal választása komoly taktikai kérdéseket vet fel. Vajon érdemes kockáztatni, hogy több zombi hordával találkozzunk, csak hogy több értékes zsákmányt szerezzünk? Vagy inkább célszerű azonnal a fő küldetésre koncentrálni, vállalva ezzel, hogy kevesebb erőforrással állunk majd szemben a veszélyekkel?
Az ütközetek dinamikája, a fegyverek kezelése, valamint a zombik változatos típusai intenzív, 80-as éveket idéző akciófilmes hangulatot biztosítanak. A játékosok feladata nemcsak a harc, hanem autók használata, speciális minijátékok teljesítése, sőt, a Mudrunnerből ismert sárba ragadás elleni küzdelem is – utóbbihoz akár csörlőt is bevethetünk.
Az egyes járművek sajátos képességekkel bírnak: van, ami gyógyít, más pedig egyfajta mozgó csapdaként működik. A pályák tele vannak felfedezni való mini küldetésekkel és titkos rejtekhelyekkel, amelyek tovább színesítik a játékteret.
Az audiovizuális élményt John Carpenter szintetizátoros, retro hangzású zenéi egészítik ki, ám a történet főszereplői – a kommandó tagjai – meglehetősen sablonos személyiségekkel bírnak. Vajon lehet izgalmas egy játék, ha a karakterek kevéssé emlékezetesek, de minden robbanás szinte képregényszerűen látványos?
A grindolásra ösztönző pénzügyi rendszer, a kifejezetten magas árú fejlesztési lehetőségek és a cím elnevezésének furcsa egyes szám–többes szám logikája további labirintusszerű kérdéseket nyit meg a játékos előtt. Érdemes-e minél többet játszani, hogy minden kinézetet és fejlesztést megszerezzünk, vagy inkább csak gyors, intenzív szórakozást keres a csapat egy-egy este erejéig?
