Ebben a különös, szavak nélküli játékban egy lábakon járó világítótorony bőrébe bújunk, akinek útját egy pimasz tengeri madár kíséri. Egyiküket sem köti az emberiség világa, mégis egy posztapokaliptikus tájon keresnek menedéket, miközben furcsa, álomszerű tájakon vándorolnak át.
A játékmenet a felfedezésre és a kíváncsiságra épít; nincsenek hagyományos veszélyek vagy vereség, így a történet és a fejtörők megoldása közben a játékos maga fedezheti fel, hogyan hat a világra. Vajon mi a kapcsolat a karakterek között, és miért tűntek el az emberek?
Az alkotás atmoszférája és vizuális világa egyszerre szürreális és idegen, a mozgás néha kihívást jelent, hiszen a kamera merev nézetei nehezítik a tájékozódást. A környezet, amit bejárunk, megmaradt civilizációs nyomokat hordoz, ami felveti a kérdést: vajon helyes-e átgázolni ezeken, még ha már nincsenek is emberek?
Az audiovizuális élmény minimalista; a zenék visszafogottak, a hanghatások suttogó terek, néha csak a világítótorony neszezését lehet hallani. Vajon mennyire lehet társas egy ilyen magányos utazás, és mit jelent valóban felfedezni egy olyan világot, ahol a játékos cselekvései formálják az eseményeket?
