A 20. század közepén az első modern búvártechnológiák lehetővé tették a Földközi-tenger mély vizeinek felfedezését. Az új mélységekben a búvárok hatalmas, eddig ismeretlen algákkal találkoztak, amelyek méretükkel bőven felülmúlták a sekélyebb vizekben élő társaikat.
Ezek a mezofotikus zónában, vagyis 30 és 150 méter között élő algák ott is virágoznak, ahol alig jut el napfény. Hogyan lehetséges ez, ha a növények általában fényigényesek? A kutatók számos elmélettel álltak elő: szó esik hatékonyabb fotoszintézisről, nagyobb felület-biomassza arányról, valamint az energiagazdálkodás egyedi formáiról.
További, még kevésbé ismert energiamegtakarító trükkjük, hogy a mélytengeri algák kihasználják a mélyvíz CO2-ben gazdag környezetét, és nem költenek energiát a napfény elleni védekezésre sem. Extrém évszakos napfényhiány esetén pedig lecsökkentik légzésüket, és az előző időszakban felhalmozott tartalékaiból élnek.
Az óceán mélyében húzódó algafenyvesek klímamenedéket nyújtanak a felmelegedés elől menekülő fajoknak, hozzájárulnak a szén-dioxid megkötéséhez, és akár a szénciklus működését is befolyásolhatják. Azonban a kutatók csak a felszínt karcolgatják: a tengerfenéken eloszló „láthatatlan erdők” kiterjedését és jelentőségét ma is mélyvízi robotokkal próbálják feltérképezni – ki tudja, milyen titkokat rejtenek még ezek a rejtélyes ökoszisztémák.
