A műsor elején Theo Von laza, néha kaotikus belső monológban beszél saját hangulatairól, a mindennapi útkeresés nehézségeiről és arról, hogyan érzi magát néha elveszettnek. Ezt követően az apaság és a férfi szerepek jelentőségét boncolgatja, emellett elmeséli közel-keleti, katari útjának élményeit: személyes érzéseit, kulturális különbségeket, furcsa és vicces megfigyeléseit, valamint azt, milyen volt amerikai katonák előtt fellépni.
Ahogy halad előre, mélyebb témák kerülnek előtérbe: a szólásszabadság és saját belső korlátaink, félelmeink azzal kapcsolatban, mikor és hogyan merjünk véleményt nyilvánítani embertársainkról vagy fontos társadalmi ügyekről. Hallgatói hívásokkal folytatva tabutémákat mozgat meg: szó esik a palesztinok iránti együttérzésről, a politikai beszélgetések határairól és szerepéről, valamint az újságírás/podcastelés felelősségéről.
A beszélgetések során felmerül az amerikai bevándorláspolitika, például a Los Angeles-i ICE razziák, a bürokratikus igazságtalanságok (például ezerszámra heverő feldolgozatlan erőszakhullámokról), az empátia és jog folyamatos konfliktusa. Témákat érint a digitális megfigyelés, társadalmi igazságosság és patrióta érzelmek viszonya is.
Számos hívás családi, identitásbeli dilemmákat dolgoz fel: melegség vállalása, eltérő nézetű családtagok közötti feszültségek, apaság kérdése, egyedülálló szülőség nehézségei, valamint életvezetési tanácsok keresése. A műsor végén a hálaadás, önmagunk elfogadása és a hanghasználat – vagyis saját véleményünk kifejezésének bátorsága – kerül a középpontba.
