Berlin történelmét számos grandiózus építészeti terv szövi át, ám közülük csak kevés valósult meg. Az egyik leghatalmasabb ilyen épület a Tempelhof repülőtér, amely eredetileg nem csupán közlekedési csomópontnak készült, hanem a náci birodalom szimbólumának, a hatalom és az örökkévalóság propagandájának is.
A monumentális terminál, amely a ’30-as években kezdte meg működését, részben Albert Speer elképzelései alapján épült fel; letisztult formái és katonás rendje éppen úgy a náci ideológia üzenetét hordozzák, mint az építőanyagok és az építési technika hosszú élettartamra való törekvése. A tervezés során nem csupán a méret, hanem az emberfelettiséget hangsúlyozó terek, valamint az egész épület szigorú szimmetriája is a megfélemlítést szolgálta.
Az építkezéseken kényszermunkások serege dolgozott, sokan közülük koncentrációs táborokból érkeztek – ez az emberi sorsokat is meghatározó, sötét múlt a kőfalakban is érzékelhető. A felszín alatti óvóhelyek, bonyolult alagutak, a második világháború eseményei, rejtélyes tűzesetek is részei a Tempelhofhoz kötődő legendáknak.
A háború után Tempelhof a hidegháború emblematikus helyszínévé vált, majd az 1970-es években Berlin egyik legforgalmasabb repülőterévé vált. Ma, miután polgári repülési funkcióját elvesztette, óriási zöldterületként, városi parkként szolgál, amely új értelmezést adott az egykori totalitárius víziónak: közösségi tér lett az egykor zárt és fenyegető helyből.
A történet során felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a múlt ilyen lenyomataihoz? Lehet-e a történelem legsötétebb fejezeteiből új, pozitív tartalmat teremteni, miként formálhatja egy város, egy közösség az örökölt tereket? Ezek az összetett morális, társadalmi és urbanisztikai dilemmák máig igencsak élők Tempelhof kapcsán.
