Az élővilág elképesztő színpompáját számtalan állat és növény mutatja be: a mérgező békák rikító mintázatától a madarak látványos tollazatán át egészen az álcázás mestereiig. Különféle színek – legyenek azok pigmentekből vagy éppen mikroszkopikus szerkezetből fakadóak – a természetben gyakran egészen praktikus célokat szolgálnak: csábítják a párt, figyelmeztetnek a veszélyre, vagy éppen segítenek beolvadni a környezetbe.
Felmerül azonban a kérdés: vajon miért és hogyan fejlődtek ki ezek a színek, ha eredetileg nem is volt rá szem, ami lássa őket? Mi oka lehetett annak, hogy a látás – különösképpen a színek érzékelése – ilyen látványos irányt vett az evolúció során? Lehetséges, hogy előbb jött a látás, mint a színkavalkád, vagy talán pont fordítva – előbb lettek színek, aztán alkalmazkodtak hozzá a szemek?
Egy új kutatás öt különböző elméletet vizsgál meg arra vonatkozóan, hogy az evolúció melyik lépcsőfokán és pontosan milyen céllal jelentek meg először a feltűnő színek: gyümölcsök, virágok, riasztás, párválasztás – vagy épp maga a színlátás kifejlődése szolgált indítóokként. Ezeket az elméleteket evolúciós törzsfák és rengeteg fosszília bizonyíték mentén próbálták rekonstruálni, miközben olyan kihívásokkal is szembesültek, mint például a gyorsan eltűnő vagy több helyen egyszerre megjelenő színes jellegek, illetve az, hogy a színek ritkán őrződnek meg a kövületekben.
Az is kiderül, hogy sokkal korábban fejlődhetett ki a színlátás, mint bármiféle különleges, színes életforma – például már több száz millió évvel ezt megelőzően éltek olyan élőlények, amelyek legalább néhány színt érzékelhettek. De vajon miért volt erre szüksége a korai élővilágnak, amikor még nem is volt annyi szín? És hogyan lehet tesztelni egyáltalán, hogy milyen színeket láttak ősi lények?
