A nagy olajvállalatok egyre hatékonyabb stratégiákat dolgoznak ki annak érdekében, hogy túléljék a klímavédelmi szabályozásokat. Ezek egyik alappillére a szén-dioxid megkötését és föld alatti tárolását lehetővé tevő technológia, amelyet CCS-nek, azaz carbon capture and storage-nak neveznek.
Gyakran olyan kormányzati támogatásokat és beruházásokat tudhatnak magukénak, amelyek jelentős összegeket biztosítanak számukra. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Norvégia, Dánia és Németország egyaránt hatalmas pénzeket fektetett ebbe a technológiába, miközben az olajipar számára előnyös üzleti modellek épülnek ki. Ezek között akadnak projektek, amelyek a szén-dioxidot további olajkitermeléshez is felhasználják, miközben állami támogatást kapnak.
Ugyanakkor a valós fogyasztói és környezeti hatékonyság kérdése több helyen felmerül. Miközben a cégek és a hivatalos jelentések leggyakrabban 90%-os csökkentést ígérnek, a gyakorlat sokszor ennél jóval szerényebb eredményeket mutat. A technológia energiaigénye, az ezzel járó többletfogyasztás és a valós kibocsátási megtakarítás kritikus kérdések maradnak.
Globálisan ma már jelentős összegek áramlanak a CCS-fejlesztésekbe. A nemzetközi jelentések szerzői közül többeket olajipari kapcsolatokkal is gyanúsítanak, így a független ellenőrzés és a hosszú távú fenntarthatóság kérdései is égetőek maradnak. Hol húzódik a határ a „csodamegoldás” és a tényleges globális kibocsátáscsökkentés között? Meddig tolható ki a hagyományos energiaforrásokra való támaszkodás látszólagos tisztítási technikákkal?
