Szaúd-Arábia a 20. század végén forradalmi, ám vitatott önellátási programba kezdett, hogy megszüntesse élelmiszer-import függőségét. Az ország lakossága gyorsan nőtt, az életszínvonal emelkedett, és egyre nőtt a kereslet a hús- és tejtermékek iránt, ami komoly terhet rótt a tradicionális élelmiszer-ellátási rendszerre.
A kormány hatalmas infrastrukturális fejlesztéseket indított, jelentős támogatásokat és kedvezményes hiteleket adott gazdáknak, ám a hangsúly egyetlen, vízigényes növényre – a búzára – helyeződött. Az elképesztő vízfelhasználás során tízezer éves fosszilis vízkészleteket merítettek ki, és több vizet emeltek ki a földből, mint amennyi olajat termeltek.
Az ambiciózus önellátási törekvés során gyors ütemben nőtt a gabona- és zöldségtermelés, de közben egy sor új probléma jelentkezett: hatalmas költségek, a gazdák jelentős része külföldi volt, és az importfüggőség csak átalakult, hiszen a termelés külső forrásokra – például gépekre és műtrágyára – támaszkodott.
A mezőgazdasági fellendüléssel párhuzamosan súlyos vízgazdálkodási problémák alakultak ki. A kutak egyre mélyebbre kerültek, megjelent a talajsüllyedés, és egyre sürgetőbbé vált a kérdés: érdemes-e egy vízhiányos országban vízpazarló módon búzát termeszteni, miközben a víz más, lényegesebb célokra is felhasználható lenne?
