Subir Sarkar, az Oxfordi Egyetem professzora egy mélyreható beszélgetés során fejti ki, hogy a sötét energia bizonyítékai, különösen a kozmikus szupernóvák megfigyelései és a világegyetem gyorsuló tágulásának Nobel-díjjal elismert felfedezése, alapvető feltételezésektől függnek. Ezek közé tartozik a világegyetem tökéletes homogenitása és izotrópiája, vagyis az, hogy bármely megfigyelési pontból ugyanolyannak tűnik, függetlenül az iránytól vagy helytől.
Beszélgetésük kitér arra a kihívásra, hogy mennyire megbízhatóak a szupernóvák fényességére és fénygörbéjére alapozott kozmológiai következtetések, és mennyire meghatározó jelentőségű a FLRW-metrika (Friedmann–Lemaître–Robertson–Walker). Sarkar megmutatja, hogy nagy mintájú égboltfelmérések és a kozmikus mikrohullámú háttér (CMB) vizsgálata alapján a gyorsuló tágulás iránya valójában nem egyenletes az égbolton, hanem dipól mintázatú (irányfüggő).
A podcastban szó esik a tudományos eredmények (például az „5 szigma” szignifikancia) valós jelentéséről, a szisztematikus hibák jelentőségéről, a kozmológiai állandó problémájáról, valamint arról, mennyire mély filozófiai és módszertani válságot jelenthet, ha ezek a régóta elfogadott modellek hibásak. Felmerül a kérdés is: valóban létezik-e sötét energia, vagy mindez csak lokális illúzió?
Végül a beszélgetés új elméleti keretek keresésére, a szimmetriák megsértésének következményeire, illetve a kozmológiai állandó és a vákuumenergia rejtélyére világít rá. Mindez egy korszakváltás lehetőségét vetíti előre a kozmológia tudományában.
