Az 1990-es évek és a 2000-es évek eleje a CD-k aranykora volt, és a Sony ebben az időszakban uralta a piacot mind gyártóként, mind jogtulajdonosként. A zeneipar növekedése, a CD másolásának megjelenése és az MP3 formátum elterjedése egyre nagyobb kihívást jelentett a kiadóknak.
Miért került a figyelem középpontjába a digitális jogkezelés, vagyis a DRM? A Sony vezetői egy drasztikus megoldással próbáltak fellépni a zenei másolás ellen azáltal, hogy titokban olyan szoftvert helyeztek el a CD-ken, amely a számítógépre települt. Ezek a programok, mint az XCP és a Media Max, észrevétlenül kerültek milliók számítógépére, gyakran akkor is, ha a felhasználó kifejezetten elutasította a telepítést.
A védelem célja túlmutatott a másolás megakadályozásán: gyakorlatilag hátsó ajtót nyitott a felhasználók gépein, amit a szakemberek gyorsan fel is fedeztek. A szoftver működése komoly adatbiztonsági kockázatokat hordozott, amit a Sony tagadott és lekicsinyelt, sőt, a nyilvánosság reakciójára is lekezelően válaszolt.
Miért éppen kevésbé népszerű albumokat választottak a teszteléshez? Milyen stratégiát követett a cég, és hogyan reagáltak a kormányzati szervek és a fogyasztók, amikor kitört a botrány? Hogyan vált a Sony története a digitális jogvédelem egyik legnagyobb kudarcává, és milyen tanulságokat hordoz mindez a mai napig?
