Az 1960-as évek hajnalán az Egyesült Államok egy hatalmas kihívással nézett szembe: felül kellett múlnia a Szovjetuniót az űrversenyben, és el kellett juttatnia embert a Holdra. John F. Kennedy elnök történelmi bejelentése új lendületet adott a NASA mérnökeinek, de a cél eléréséhez nemcsak bátorságra, hanem példátlan mérnöki teljesítményre is szükség volt.
A fejlesztés gyökerei egészen a II. világháborúig nyúlnak vissza, amikor a német V2 rakéta technológiáját és kulcsszakembereit, köztük Wernher von Braunt, az amerikai rakétaprogram szolgálatába állították. Az első sikeres amerikai műhold, az első űrhajós, és a Gemini-program technikai bravúrjai mind-mind apró, de meghatározó lépcsőfokok voltak ezen az úton.
Eközben az USA és a Szovjetunió között a hidegháborús technológiai vetélkedés egyre fokozódott. A mérnökök előtt sosem látott problémák merültek fel: hogyan lehet kezelni a rakétamotorok instabilitását, a kriogén üzemanyagok hőmérséklet-különbségéből adódó nehézségeket, és miként lehet biztosítani a legénység túlélését vészhelyzetekben.
A Saturn V egyedülálló konstrukciójában, például a közös strukturális elemekkel rendelkező üzemanyagtartályban és a világ legerősebb F-1 rakétamotorjaiban testesült meg az a mérnöki bátorság, amire szükség volt a Hold eléréséhez. Számos vállalat, többek között a Boeing, a North American Aviation, a Douglas Aircraft Company és az IBM is hozzájárult a fejlesztéshez.
A történet során felmerülnek olyan kérdések és problémák, mint az össznemzeti összefogás jelentősége, a mérnöki kudarcokból való tanulás, vagy épp a rövid időn belüli áttörés és a kockázatok vállalásának szükségessége. Milyen kompromisszumok születnek, ha határidő szorít, a kocka el van vetve, és az egész világ figyeli a fejleményeket?
