Dél-Afrika iparának egyik legnagyobb vállalkozása, a Sasol, páratlan szerepet tölt be az ország energiaellátásában – nemcsak a szénből előállított olaj mennyisége, hanem történelmi és technológiai jelentősége miatt is. A második világháború után a Fischer-Tropsch eljárás meghonosítása lehetőséget kínált arra, hogy az olajban szegény, de szénben gazdag állam önellátóvá válhasson, függetlenedve a világpiac hektikusságától.
Kezdetben Dél-Afrika politikai és gazdasági környezetének változásai befolyásolták a Sasol sorsát: az apartheid, a nemzetközi bojkottok, majd az olajembargó mind hozzájárultak ahhoz, hogy a szintetikus olaj kiemelt stratégiai eszközzé váljon. Az évtizedek során a vállalat igyekezett diverzifikálni tevékenységét, különféle vegyipari és műanyagipari szegmensekbe terjeszkedve Európától Ázsiáig.
A 21. században a növekvő olajárak új távlatokat nyitottak a Sasol számára. A cég vezetése meglátta az esélyt az amerikai palagáz-forradalom által nyújtott olcsó földgázban, amely a gas-to-liquid (GTL) technológia révén csábító befektetési lehetőséget jelentett. Ebben a kontextusban született meg a monumentális, több milliárd dolláros louisianai vegyipari megaüzem ötlete.
Habár az infrastrukturális és gazdasági kalkulációk első ránézésre ígéretesnek tűntek, a projekt megvalósítása során egyre jelentősebb problémák merültek fel. Megjelentek munkaerőhiányok, költségtúllépések, technológiai kihívások, miközben az olajár hirtelen összeomlott. Időközben menedzsmentválság és átláthatatlanság is nehezítette a helyzetet, jelentős késéseket és többletköltségeket okozva.
A történet középpontjában olyan kérdések állnak, mint hogy mennyire kockázatosak a nagyszabású vegyipari beruházások egy globális energiapiaci környezetben, hogyan kezelhetők a gyorsan változó makroökonómiai tényezők, és lehet-e tartós versenyelőnyt szerezni egy állami gyökerekkel rendelkező, de világszinten terjeszkedő vállalatként.
