1999-ben vezették be a Super Audio CD-t (SACD), amelyet a Philips és a Sony közösen fejlesztett ki. A formátum jelentős újításokat kínált, például hibrid lemezeket, amelyek a hagyományos CD-lejátszókon is működnek, illetve lehetőséget adott sztereó és többutas (5.1 csatornás) hangzásra is.
Az SACD bevezetésekor a CD-k már széles körben elterjedtek voltak, viszont sok audiofil továbbra is az analóg hangzást részesítette előnyben. Az új formátum fő célja az volt, hogy magasabb felbontású, jobb minőségű hangot biztosítson a zenerajongók számára. Azonban érdekes ellentmondás, hogy a Sony – annak ellenére, hogy a hardver- és zenei kiadói oldalt is birtokolta – nem adta ki legnagyobb előadói (pl. Bob Dylan, Bruce Springsteen, Billy Joel) friss lemezeit SACD-n.
Közben 2000-ben megjelent a DVD-Audio is, ami elindított egy formátumháborút az SACD és DVD-Audio között, de egyik sem vált igazán jelentőssé a széles közönség körében. Néhány kiemelkedően minőségi SACD-lejátszót említenek, mint például a Sony 777ES és a Luxman D10X, melyek különleges hangminőségről tettek tanúbizonyságot, ám a felhasználói élmény és megbízhatóság terén is akadtak kihívások.
A videó felveti, hogy magának a formátumnak a minősége erősen függ a forrásanyagtól, és az újrakiadott analóg felvételek gyakran vegyes minőséget produkálnak. Különleges élményt jelentett a zsáneren belül néhány jazz- és rockalbum hallgatása, melyek között említést kapott például a Pink Floyd „Dark Side of the Moon” című lemeze. A CD- és SACD-rétegek hangzásának összehasonlítása is fókuszba kerül.
A beszámoló azt is vizsgálja, hogy jelenleg még léteznek SACD-lejátszók és új SACD-lemezkiadások, de ezek főként régebbi, analóg alapú felvételekre koncentrálnak. Az új zenei megjelenések ezen a formátumon szinte teljesen eltűntek, így az SACD státusza ma már inkább marginális és nosztalgikus jelentőséggel bír.
