Az elmúlt években jelentős érdeklődés figyelhető meg a zenei formátumok reneszánsza iránt, különösen az SACD visszatérése kapcsán. Sokan már lemondtak erről a formátumról, azonban újra egyre többen fedezik fel az általa kínált részletgazdagságot és analóg közeli hangzást.
Érdekes megfigyelni, hogy az SACD-t eredetileg a Sony és a Philips vezette be 1999-ben, egy olyan időszakban, amikor már egyre nagyobb teret nyertek a digitális zenelejátszók és a streaming szolgáltatások. A formátum túlélését számtalan tényező, köztük a formátumháborúk és a szigorú szerzői jogvédelem nehezítette, így sosem érte el a tömeges népszerűséget.
Ma mégis reneszánszát éli, és újra előtérbe kerül, amely részben a fizikai hanghordozók általános visszatérésének köszönhető. Az is kiderül, hogy a lejátszáshoz nem feltétlenül szükséges drága berendezés: használt DVD- vagy Blu-ray lejátszóval is átélhető az SACD különleges hangélménye, ugyanakkor érdemes odafigyelni kompatibilitási és minőségi szempontokra.
A minőségért rajongók számára az SACD abban kínál alternatívát, hogy meghatározó, fontos zenei albumaikat nagyobb részletességgel hallgathatják meg, különösen, ha prémium kiadásokat választanak. Felmerül a kérdés: vajon megéri-e az extra ráfordítás, és tényleg érzékelhető-e az a bizonyos többlet, amit ez a formátum ígér?
