A Pseudo 51 nevéhez köthető játék szinte minden határt ledönt, amikor a játékmenet és a vizuális stílusok összeolvasztásáról van szó. Már az indulás is szürreális: Romeo meghal, majd egy különös implantátum révén a galaxis rendőrségéhez, a ‘space FBI’-hoz csatlakozik, hogy megtalálja szerelmét, Julietet – aki több párhuzamos univerzumbeli változatban is feltűnik.
Képzeljünk el egy olyan akciójátékot, amely ötvözi a Dark Souls komorságát, a Devil May Cry harcrendszerét, valamint a régi arcade játékok és az „Eternal” atmoszféráját, miközben mindezt őrületes kreatív anarchiával tálalja. Többféle művész dolgozott a projekten, így a játék legalább kilenc különböző vizuális stílusban váltogatja a hangulatot: a képregénytől a VHS-hatáson át a pixelációig minden elfér benne.
A sztori szándékosan elrugaszkodik Shakespeare klasszikusától: minden egyes találkozás újabb dimenziókba és elborult kihívásokba vezet, miközben a kaotikus harcrendszer szélsőséges boss fightokkal és különös, fejleszthető társkarakterekkel (például növényként „nevelt” zombikkal) fokozza az élményt.
A dinamizmus mellett a játékmenet is tele van különös ötletekkel és minijátékokkal, amik gyakran megosztóak lehetnek. A harc és a lövöldözés között érzékelhető a minőségi különbség, utóbbi kevésbé kielégítő. Ezt szokatlan menürendszer és kilencféle grafikai világ egészíti ki, miközben a humor, az audiovizuális utalások (például Rick and Morty, Twin Peaks) és a popkulturális inside joke-ok minden szinten jelen vannak.
Az egész játék esszenciája a teljes káosz és a kreativitás határán táncol – de vajon ez az őrültség kinek lehet szórakoztató és ki lesz, aki elriasztva érzi magát tőle?
