Képzeld el, hogy apró, rovarszerű robotok képesek repülni, úszni, sőt akár a víz felszínén járni vagy alá bukni. Ezek az ultrakönnyű robotok elképesztően kis méretben működnek, olyan méretpontosságot igényelve, amely meghaladja egy emberi hajszál szélességének tizedét is.
A laboratóriumokban fejlesztett mikrorobotok mozgását számos fizikai jelenség nehezíti – például a felületi feszültség vagy a levegőben tapasztalható légellenállás –, amelyek a hétköznapi robotikában nem jelennek meg ilyen hangsúllyal. Egyes konstrukciók például szikrával robbantják ki magukat a vízből, míg mások elektromosság segítségével repesztik át a vízfelszínt.
Az ilyen robotok működtetéséhez újszerű hajtásokat is feltaláltak: egyesek piezoelektromos kristályokat, mások lágy polimereket használnak, amelyek miniatűr izomként mozgatják a szárnyakat. Ezek a mikrogépek extrém alacsony tömegük miatt könnyen sérülnek, így önjavító megoldásokra is szükség van, például lézerrel előidézett gyógyításra vagy szén nanocsövek alkalmazására.
A fejlesztéseket élettani jelenségek is inspirálják, legyen szó bolharobotos rugózásról vagy mag-szerű lebegésről. Sőt, a laborokban tesztelt készülékek között található olyan is, amely apró belső égésű motorral működik, kihasználva a „minirobbanások” energiahatékonyságát.
Vajon ezek a robotok elegendőek lehetnek ahhoz, hogy felváltsák a természetes beporzókat, vagy alkalmasak lesznek-e arra, hogy veszély idején kutató-mentő csapatként működjenek? Mik a lehetséges etikai dilemmák, ha egy nap szinte észrevétlen robotok kezdik szemmel tartani környezetünket? A kutatás az alapvető fizikai és technikai kihívások feltárásáról, illetve az új tudományos utak kereséséről szól, amelyek a jövőben életmentő vagy akár sokkoló alkalmazásokhoz vezethetnek.
