Képzeljünk el egy világot, ahol mesterséges intelligencia és robotok segítenek a kisbabák gondozásában. A gondolat gyorsan felveti a kérdést: vajon miként változhat meg ez által az emberi természet? Ezt a kérdést feszegeti az ismert evolúciós antropológus, aki saját anyai és nagymamai tapasztalatait is bevonva vizsgálja, mit jelentett régen, és mit jelenthet a jövőben a közösségi gyermeknevelés.
Történelmi visszatekintést kapunk arra, hogyan fejlődött ki az emberi utódok lassú érésének és a közös gondoskodásnak a modellje. Az előadó rámutat, hogy őseink túlélése a csoport összefogásán, az úgynevezett allomothers – nem vér szerinti gondozók – bevonásán múlt, illetve hogy ez az együttműködés kulcsszerepet játszott a sajátos emberi agyfejlődésben.
Napjainkban sok család elszigetelten él, a segítőkész közösségek eltűnésével egyre gyakoribbá vált a digitális eszközök gyermekfelügyeleti célú használata. Ezzel párhuzamosan merül fel a kérdés: vajon jó ötlet-e, hogy robotok vegyék át a gondoskodás bizonyos aspektusait, és hogyan hathat mindez a fejlődő gyermekre, különösen a társas kapcsolatokra, empátiára és kölcsönös megértésre?
Fejlődéslélektani és idegtudományi példákon keresztül bontakozik ki, hogy már egészen kicsi korban mennyire fontos az emberi kapcsolatok minősége, sőt a kisbabák másokat figyelnek, tanulnak, és saját társas identitásukat építik. Felvetődik a kérdés: ha robotok lesznek a fő gondozók, vajon ugyanaz a fajta emberiesség fejlődhet-e ki a következő generációban, amit ma ismerünk?
