A Resident Evil Requiem háromórás kipróbálása során két alapvetően eltérő játékmenetbeli irányt fedezhetünk fel: az új főhős, Grace túlélésközpontú, feszült játékstílusát, valamint a visszatérő Leon akciódúsabb, dinamikus megközelítését. A két karakter között folyamatosan váltakozik a játék, ezzel is kiemelve a feszültség és megkönnyebbülés hullámzását.
A Roads Hill kórház területe alapos felfedezést igényel, tele kulcsos ajtókkal, zárt dobozokkal és egyre súlyosbodó zombijárvánnyal. Grace útján minden tárgyért harcolni kell, miközben egy hátborzongató orvos figyeli minden mozdulatát, és az egyes zombi ellenfelek sajátos szokásai, például fényérzékenység vagy maradvány emberi viselkedés teszik próbára a leleményességet.
Különösen izgalmas, ahogy a játék központi mechanikája, a „pendulum-hatás” minden egyes szakaszban érezhető: az állandó veszélyérzet és a váratlan erőforrások megszerzése gyorsan váltogatják egymást. Ez a tempó különlegesen intenzív azokhoz a korábbi részekhez képest is, ahol a feszültség és oldódás közötti kontraszt kevésbé volt markáns.
További érdekesség, hogy a zombi ellenfelek egy része megőrzi emberi jellemvonásait, ami egészen egyedi stratégiák kidolgozását igényli. A történet alakulása során a játékos döntései és a pályán végzett tevékenységei utólag is hatással lehetnek Leon szakaszára, így izgalmas újrajátszhatóságot és nagyobb játékosi szabadságot nyújt.
Felvetődik a kérdés: vajon sikerül-e az új Resident Evil játékban ötvözni a sorozat klasszikus horrorgyökereit az akcióorientált játékmenettel? Miben tud megújulni a már jól ismert túlélő-horror receptje, és milyen új élményeket nyújt a sorozat két eltérő karaktere közötti folyamatos váltakozás?
