Az anyag középpontjában egy londoni rendőrségi razzia áll, amely során a hatóságok egy magánszemély otthonában fejlesztői játékkonzolokat és kazettákat foglaltak le. A történet rétegeiben azonban nem csupán a videojátékokról van szó, hanem vállalati felelőtlenségről, hatáskörtúllépésről és az állami–magánszféra közötti összefonódásról is.
Az eset hátterét komplex vádak és ellentmondó narratívák szövik át: miközben a játékkonzolokat vásárló férfi, Darius Khan, saját jogán vásárolt e-hulladékból származó eszközöket, a vállalatok – főként a Sega – azok ellopásával, szellemi tulajdon megsértésével, sőt pénzmosással vádolták meg. Az ügynökségek és vállalkozók körében mindenki másra hárítja a felelősséget, miközben Darius a legkisebb szereplőként tűnik fel a láncban.
Különös hangsúlyt kapnak a hulladékká nyilvánított konzolok és fejlesztői eszközök sorsa, a digitalizáció és a történeti archiválás kérdései, valamint az, hogy miként kerülhetnek kritikus jelentőségű, eddig soha nem látott tartalmak (például prototípus játékok) egyéni gyűjtők és múzeumok birtokába. A videó feltárja azt is, hogyan működik a brit e-hulladék újrahasznosítási lánc, és hogyan áramlanak ilyen eszközök a világ különböző pontjaira.
További kérdéseket vet fel a videó arról, jogilag hogyan kezelhető a vállalatok felelőssége a saját vagyontárgyaik megsemmisítésénél, valamint mennyiben tekinthető etikusnak és arányosnak a rendőrségi beavatkozás, amikor valaki áttételesen jut hozzá kétes eredetű eszközökhöz. A történetben a hatóságok, vállalatok és magánszemélyek motivációi és érdekei folyamatosan ütköznek, minden résztvevő másra hárítja a felelősséget.
A szereplők közötti vádaskodás, az állami és magánszféra közötti együttműködések átláthatósága, a játékipar nagyvállalatainak befolyása, valamint az archiválás és digitális örökség megőrzésének társadalmi jelentősége mind központi témaként jelenik meg, végül számos erkölcsi és jogi dilemmát felvetve.
