Az 1982-es év mérföldkőnek számít a zeneipar történetében: a Sony és a Philips közösen bemutatták a kompaktlemezt (CD), amely forradalmasította a hangrögzítést. A digitalizáció új korszakot nyitott, különleges ígéretekkel: tökéletes hangzás, nincs sercegés, pattogás, és gyakorlatilag elpusztíthatatlan formátum.
Eleinte viszont az olcsóbb CD-lejátszók minősége hagyott kívánnivalót maga után. A kezdeti digitális-analóg átalakítók (DAC-ok) miatt gyakran rideg, üveges hangzásról számoltak be a felhasználók, a zenebarátok közül többen visszatértek a vinylhez. Később azonban olyan legendás DAC-ok jelentek meg, mint a Philips TDA1541, amelyek új szintre emelték a digitális hangzás élményét.
Az iparág fejlődésével egyre több gyártó állt át olcsóbb, műanyag alkatrészekre és tömeggyártott komponensekre. Ez a gyártási egyszerűsödés hosszabb távon a minőség csökkenéséhez vezetett, főleg a tálcafoglalatoknál és a mechanikáknál. Közben néhány high-end gyártó, például az Esoteric vagy a TAK, megmaradt a kompromisszummentes tervezésnél, de ezek a modellek szinte luxuscikknek számítanak.
Az elmúlt évtizedekben a DAC-technológia hatalmasat fejlődött. A mai CD-lejátszók legtöbbje modern, akár 32 bites átalakítókat használ, mégis felmerül a kérdés: vajon a technikai innovációk tényleg jobb zenét eredményeznek, mint a régi, „tank” szerkezetű lejátszók? Hogyan befolyásolja a hangzást az építési minőség, a mechanika vagy a súlyos transzformátorok jelenléte?
Felmerül az is, hogy érdemes-e ma régi, használt CD-lejátszót venni, vagy előnyösebb az új, technológiailag fejletteket választani? Vajon életképesek még a több évtizedes, legendás modellek, és ha igen, hol és hogyan lehet őket javíttatni? Az is szóba kerül, hogy a CD fejlődésével egyre több alternatív lejátszó – például OPPO Blu-ray vagy DVD-lejátszók – is kiváló hangminőséget produkálhatnak.
