1989 decemberének fagyos éjszakáján, az NDK-ban, fiatal KGB-tiszthelyettesként Vlagyimir Putyint egy forrongó tömeg vette körül, miközben kétségbeesetten próbált utasításokat kapni Moszkvából. Ez a sorsfordító pillanat – a rendszer összeomlása, a szovjet birodalom végének előszele – mély nyomot hagyott benne, ami egész későbbi pályafutását meghatározta.
Gyermekkorának nehézségei Szentpéterváron, dolgozó szülők és a panelház udvarán megélt gyerekharcok, valamint a belső bizonytalanság – mind hozzájárultak ahhoz a személyiséghez, akit később Oroszország élén ismert meg a világ. A judo, a túlélési ösztön és egy fontos tanulság a sarokba szorított patkányról: sose szoríts sarokba senkit, mert veszélyes lehet.
Putyin felemelkedése a politikai ismeretlenségből, a szovjet összeomlás okozta megaláztatás, majd a hatalomátvétel Borisz Jelcintől – mind háttérként szolgálnak ahhoz, hogy megértsük későbbi nacionalista eszméit és a birodalom újjáépítésének vágyát, különösen Ukrajna iránti megszállottságát.
Az epizód kiemeli a korai nyitást és barátkozási kísérleteket Nyugat felé, miközben Putyin fokozatosan elidegenedett, majd egyre autoriterebb lépésekbe kezdett. Választ keres arra, miként alakult át a kezdeti pragmatizmus hideg szemlélődéssé és agresszióvá, hogyan hatottak rá a tömegtüntetések és a nyugati szankciók.
Felmerül a kérdés: mennyiben befolyásolják Putyin döntéseit személyes traumái, múltbéli megaláztatásai és a körülötte fokozódó elszigeteltség? Milyen szerepet játszanak a nacionalista propaganda, a katonai fellépések és az elnyomás hatalma fennmaradásában, és vajon veszélyesebb-e az elzárkózott, befelé forduló vezető, mint korábban gondoltuk?
