1917 nyarán, miközben a világ háborús káoszban úszott, a brit és német erők három hónapon át vívtak kíméletlen harcot Flandria sártengereiben. A katonák közül sokan nem csak a fegyverek, hanem a körülmények – a megállíthatatlan sár, az eső miatt vízzel teli kráterek és a végeláthatatlan tűzharc – áldozatává is váltak.
Stratégiai szempontból az offenzívát sürgette a háborús válság: Olaszország nem tudott áttörést elérni az Alpokban, Oroszország hadserege széthullani látszott, és Nyugaton is sorra elbuktak a támadások. A brit vezetés célja az volt, hogy Ypres keleti részén indított támadással áttörjék a német állásokat, felszabadítsák a Csatorna-vidéket, és csökkentsék a német tengeralattjárók jelentette veszélyt.
Kiemelkedő jelentőségű esemény volt a messinesi bányarobbanás, ahol hatalmas mennyiségű robbanóanyag pusztította el a német állásokat egyetlen pillanat alatt. Ezt követően az offenzíva lépésről lépésre haladt előre, de a terepviszonyok és az időjárás mindkét fél számára nehézségeket okoztak.
A harcokat új logisztikai és taktikai megközelítések, valamint folyamatos parancsnoki viták kísérték. A támadás során felmerülő kérdések közé tartozott: mennyire volt értelmes vagy indokolt a végtelen veszteségek árán kitartani? Hol húzódott a határ a katonai szükségszerűség és az emberi értelmetlenség között?
A csatát követő történelmi értékelés ma is vitákat gerjeszt a katonai vezetést, a stratégiai döntéseket és az áldozatok jelentőségét illetően. A passchendaele-i ütközet a modern háború abszurditásának szimbólumává vált.
