Párizs egyik legkülönösebb titka a föld alatt húzódó hatalmas alagútrendszer, amelyet a híres katakombák alkotnak. A történet 1780-ban kezdődik, amikor egy omló pincefal miatt százéves csontvázak és rothadó testek árasztják el az utcát. Ez a katasztrófa komoly aggodalmat keltett a közegészség és higiénia szempontjából, különösen azokban az időkben, amikor még a betegségek terjedését főként a rossz levegőnek, úgynevezett ‘miasmának’ tulajdonították.
A temetői zsúfoltság problémáját nemcsak Párizsban, hanem Európa-szerte meg kellett oldani, de a francia főváros különösen érzékenyen reagált az egyre növekvő halálesetek számára. Az emberek hosszú ideig lobbiztak a temetők felszámolása és a holttestek elszállítása érdekében, ami végül a város alatt húzódó régi kőbányák hasznosításához vezetett.
Ahogyan az uralkodóház és a katolikus egyház egyaránt belekeveredett a döntésekbe, a csontok áthelyezését javarészt éjjel hajtották végre, hogy a lakosságot ne rémisszék meg feleslegesen. Nem mementót vagy emlékművet akartak létrehozni, hanem gyors és praktikus megoldást a város lakóinak egészsége érdekében.
A francia forradalom során újabb hullámokban érkeztek maradványok a katakombákba, míg végül a 19. század elején a csontok egy részét gondosan, dekoratív halmokba rendezték, és a katakombák megnyíltak a nagyközönség előtt. A halotti egyenlőség gondolata, ahol eltűnik a társadalmi különbség, végigfut az egész helyen.
A videó elgondolkodtató kérdéseket vet fel az emlékezésről, az elmúlás szimbolikájáról, valamint arról, hogyan változtak a közegészség és temetkezési szokások az évszázadok során Párizsban.
