1941 őszének drámai eseményei tárulnak fel, amikor a német megszállás alatt élő szovjet állampolgárok milliói szembesülnek az állandó kegyetlenséggel és embertelenséggel. Ukrán, orosz és zsidó civilek, katonák, ápolónők és családtagok mind a túlélés határán egyensúlyoznak: éhezés, erőszak és kilátástalanság szövi át mindennapjaikat. Egyéni visszaemlékezések és naplórészletek adnak személyes perspektívát a megszállás borzalmaira.
Miközben a német hadsereg közeledik Moszkva felé, a szovjet hadvezetés kétségbeesetten próbálja megszervezni a főváros védelmét. Leningrád ostroma alatt a lakosság a legnagyobb nyomorúsággal küzd, a város éhezik és szenved a folyamatos bombázásoktól. Az emberi kitartás és az azt próbára tevő szenvedés minden formája életre kel a forrásokban.
A frontvonalakon a Wehrmacht haditechnikai és emberi tartalékai merülnek ki, a rossz ellátás és a sárban elakadt utánpótlás lassítja a támadást. Parancsnokok és katonák naplói nyers őszinteséggel tárják fel a háború okozta lelki és fizikai pusztulást, a fásultságot, elidegenedést és saját bűnük tudatát. Apropóul szolgál, hogy megrázó részletességgel vizsgáljuk, hogyan jutnak el odáig, hogy már csak az ösztönös túlélés vezérli őket.
A félelem, a káosz és a mindennapi erőszak légkörében a lakosság és a katonák sorsát nemcsak a harcok, hanem a politika, a propaganda, a vezérek kíméletlen döntései is formálják. Mi tartja életben a reményt a legsötétebb pillanatokban? Miképp képes egy társadalom megbirkózni a kollektív bűn és szégyen érzésével, vagy továbbvinni a tragédiák emlékét?
