Egy egészen sajátos horrorfilm kerül terítékre, amelyről a premier napján még sem a kritikusok, sem a közönség nem közölt véleményt. Ez szokatlan helyzet, amely mögött érdekes stúdiódöntések és esetleges marketingbizonytalanságok sejthetők fel.
Az első előzetes hatására sokan kíváncsiak lettek a filmre: a teaser kreatív, humoros, és kifejezetten ijesztő képi világot ígért. A film a nézőt egyből beleveti az események sűrűjébe, kihagyva a szokásos felvezetést, és inkább egy folyamatos, szinte üldözéses tempójú thrillerre hasonlít. A cselekmény során a karakterek nem mélyülnek el igazán, de a sztori lendületével és őrült vizualitásával kárpótol.
Sokszínű filmes hatások fedezhetők fel benne: a Sam Raimi-féle abszurditás éppúgy, mint a horror zsánert gyakran inspiráló gyerekfantáziák, népmesei motívumok, és modern félelmek. Különösen figyelemre méltó a jelenetek közötti kreatív átkötések használata, ami manapság ritka számba megy.
A film játékosan bánik a horrorfilmes szabályokkal: a „boogeyman” motívum, a folyamatos fenyegetettség, és az ijesztgetés kötelező elemei mind-mind új és szokatlan formában jelennek meg. Felmerül a kérdés: vajon hiányzik-e a nézőből az érzelmi kötődés a szereplőkkel, ha a film ilyen tempót diktál, vagy elég pusztán az adrenalin és a kreativitás, amit az alkotók nyújtanak? A történet tipikus, de modern köntösbe öltöztetett „stranger danger” tanulságokat is felvonultat.
Izgalmas dilemma, hogy meddig lehet elmenni a szürreális, tempós, ugyanakkor kissé felszínes horrorban úgy, hogy az még lekösse a közönséget. Számos popkulturális utalás fedezhető fel, például a Coraline vagy a Drag Me to Hell világára, de lényegi lemásolás nélkül. A film történetvezetése és vizuális trükkjei minden horrorrajongó kíváncsiságát felkelthetik.
