A Nostalgia Critic ezúttal a Tini Nindzsa Teknőcök 1990-es élőszereplős filmjéhez tér vissza, és részletesen elemzi, hogyan változott a saját szemlélete az évek során, illetve mennyiben változott a filmről alkotott véleménye gyerekkora óta. Felidézi, gyerekként mennyire imádta a filmet és a franchise-t, és töpreng azon, hogy a rajongói emlékek mennyit torzítanak a tárgyilagos ítéleten.
A kritika során kiemel számos érdekes szempontot, például azt, hogy a film milyen ügyesen teremti meg a karaktereket – különös tekintettel April O’Neil riporter személyiségére –, és mennyire maradandóak a Jim Henson által készített teknőc kosztümök. Vizsgálja, mennyire működik a történet azok számára, akik nem nőttek fel a Tini Nindzsa Teknőcök univerzumán.
Kérdések is felmerülnek: például, hogyan kezeli a film a kamaszkori düh témáját, miért működhet ennyire jól a hangulat és a nosztalgikus élmény, illetve mi lehet az oka annak, hogy a karakterek viszonylag könnyen elfogadják a teknőcök létezését. Az is elgondolkodtató, mennyire tud működni a film felnőtt fejjel nézve, illetve mik azok a jelenetek, amik mára már megmosolyogtatják a nézőt – akár a logikátlanság, akár a szándékolatlan humor miatt.
A film technikai kihívásairól is szót ejt a kritikus, például a bábtechnika nehézségeiről vagy a független gyártásból fakadó problémákról. Emellett az is felmerül, mennyire éri meg klasszikus rajzfilmekből vagy képregényekből élőszereplős filmeket készíteni, és mitől lesz egy ilyen próbálkozás túlélő klasszikus.
