Képzeld el azt az érzést, amikor egy sötét utcán sétálsz, és minden lépésedben ott lapul a félelem. Nem mindenkinek jelent ez szokatlan élményt – különösen a nők számára ismerős ez az állandó, háttérzajként jelen lévő szorongás. Vajon miért vált mindennapossá a félelem a nyilvános terekben? Gyerekkortól kezdve figyelmeztetések, szabályok, kimondott és kimondatlan normák szabják meg, hogyan létezhetnek a lányok a külvilágban.
Átlagos napok és egyszerű helyszínek is hordozhatják a kirekesztettség jeleit. Egy forgalmas park vagy zsúfolt tömegközlekedési eszköz sem garancia a biztonságra; gyakran pont ezekben a helyeken érzik magukat kiszolgáltatottnak a nők. A városi infrastruktúra – mint a rosszul megvilágított buszmegállók vagy a használhatatlan nyilvános vécék – láthatatlan üzeneteket közvetít arról, hogy kiket várnak ezekbe a terekbe, és kiknek jut kevesebb figyelem vagy lehetőség.
Felmerül a kérdés: miért jelent problémát önmagában az, ha egy nő csak jelen van a nyilvános térben? Emberi jog, vagy továbbra is kivívandó privilégium a szabad mozgás? Különböző kutatások és személyes tapasztalatok is rávilágítanak, hogyan formálja a félelem és a társadalmi elvárások a nők életét, döntéseit. Egyszerű cselekedetek, például egy parkban való játék, áttételesen a láthatóság, az önrendelkezés és a tér részleges visszafoglalásának forradalma lehet.
Egy alulról szerveződő kezdeményezés példája is bemutatásra kerül, amely arra törekszik, hogy elérhető, biztonságos és befogadó közösségi helyeket teremtsen lányok és nők számára. Ezekben a terekben már az is változást indíthat, ha valaki rendszeresen jelen van, meghív másokat is, és folyamatosan kitágítja a lehetőségeket. Talán a valódi változás nem grandiózus építkezésekben, hanem folyamatos, kitartó jelenlétben rejlik.
