Képzeld el, hogy megpróbálsz érvényesülni egy olyan társadalomban, ahol a nők mozgásterét drasztikusan korlátozzák: ez a mindennapi valóság Afganisztánban a tálib uralom alatt. Az utcán járva szembetűnő a szigorú öltözködési előírás, ahol a legtöbb nő arca elfedett – némelyek COVID-maszkot is viselnek, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.
A közéletből is szinte teljesen kiszorították a nőket, a munkahelyeket és egyetemeket elhagyva. Egyesek próbálnak rejtetten dolgozni a magánszektorban, de ez minden eddiginél nehezebb lett. A lányok középiskolai tanulását gyakorlatilag betiltották, így csak kevesen járhatnak titkos magániskolákba vagy madrasszákba – ott is bizonytalan, hogy az ott kapott tudás mire lesz elég a jövőben.
A társadalmi szabályokat bevezető vezető, Hibatullah Akhundzada, különösen szigorú rendelkezéseket hoz, például törvénybe foglalták a gyerekházasságot, amelyet most már a hallgatást is beleértve hozzájárulásnak tekintenek. Ugyanakkor a tálib mozgalmon belül is jelentős ellentétek feszülnek, sokan ellenzik a nők ilyen mértékű kizárását, még ha ez a gyakorlatban nem is változtat a szigoron.
Egy kabuli madrasszában titokban tanuló tizenéves lányok történeteiből kiderül: ambíciókkal, álmokkal érkeztek, mégis reményvesztetten beszélnek a jövőről. Vajon fenntartható ez a merev rendszer, meddig tud ellenállni a belső és külső nyomásnak a tálib vezetés?
