Az interjú középpontjában a kvantummechanika egyik legismertebb kritikusa áll, aki a fizikai világ leírásának jelenlegi módszereivel kapcsolatos kételyeit fogalmazza meg. Kiemeli, hogy a kvantummechanika csak statisztikai, valószínűségi eredményeket képes adni, de szerinte a valóság ennél meghatározottabb, pontosabb leírást igényelne. Érdekes analógiákat hoz az élet különböző területeiről – például a biztosítási matematikából vagy a meteorológiából –, hogy szemléltesse: a gyakorlati életben sem kívánunk minden részletre kiterjedő előrejelzést, de a „legvégső elméletnek” képesnek kellene lennie minderre.
Megkülönbözteti a kvantummechanika különféle értelmezéseit: ontikus (valóságos létezésű) és episztemikus (csak a tudásunkat leíró) megközelítésekről beszél. Részletesen tárgyalja a „rejtett változók” filozófiáját, és azt, hogy ezek az elképzelések miért nem vezettek sikeresen használható elméletekhez – sőt, további ellentmondásokba ütköznek. Az interjúban előkerülnek a sokvilág-interpretáció („many worlds”) főbb problémái is, amelyben szerinte túl extrém következtetésekhez jutunk a kvantummechanika alapján.
Felmerül, hogy olyan elméletre lenne szükség, amely — ha minden kezdeti adatot tökéletesen ismernénk — képes lenne determinisztikusan, véletlenek nélkül leírni a részecskék mozgását és minden eseményt a világban. Az sem elhanyagolható kérdés, hogy létezhet-e ilyen „teljes” elmélet, és miért fogadja el a fizikus társadalom könnyebben a különös, akár radikális interpretációkat is, miközben a hétköznapi tapasztalatok inkább a determinisztikus világképet támogatják.
Az interjúban szó esik arról is, vajon mi értelme lehet a kvantummechanikai szuperpozíciónak, illetve hogy az olyan híres paradoxonok, mint Schrödinger macskája, hogyan illeszkednek a kritikus állásponthoz, és miért nem tartja a válaszadó elfogadhatónak a jelenlegi magyarázatokat.
