Az épületek tervezésekor a hálózatokhoz kötődő, kevéssé ismert szabályok alapjaiban határozzák meg, hol helyezkednek el a szerver- és switch-szobák. A megszokott gyakorlat része volt, hogy ezek a központi technikai helyiségek a lehető legértékesebb, központi területeket foglalják el az épületben, mivel a kábelezés erre kényszerítette az üzemeltetőket.
A Highmark Stadionban azonban teljesen új megoldást alkalmaztak: a technológiai központot egy különálló épületben, a parkolón túli technológiai központban helyezték el. Ez nemcsak az infrastruktúra kialakításában, hanem az üzemeltetés rugalmasságában is forradalmi változást hozott.
Kiemelt figyelmet kap a Wi-Fi 7 alapú vezeték nélküli hálózati rendszer, amely elsőként valósult meg teljes egészében egy stadionban. Az új spektrumot, nagyobb csatornaszélességet és eszközképességeket biztosító rendszer azt a problémát kezeli, amikor tízezrek próbálnak egyszerre csatlakozni a hálózathoz élményeik megosztásához.
Az épület „agya” tehát fizikailag elválik a stadiontól, és a hálózaton keresztül minden, a jegykezeléstől kezdve a közvetítésig, egy integrált, IP-alapú rendszerben működik. A videofalak, kivetítők és kijelzők már mind IP-paketteken keresztül kommunikálnak, kihasználva a legmodernebb vezeték nélküli és vezetékes technológiát.
Felvetődik a kérdés: hogyan oldható meg, hogy kritikus infrastruktúrák (mint a stadion központi agya) fizikailag távol, mégis biztonságosan és megbízhatóan üzemeljenek? Milyen előnyöket és kockázatokat rejt, ha egy ilyen jelentőségű technológiai váltás történik, ráadásul úgy, hogy a döntéshozók sokszor olyan hardverekre alapoznak, amelyek még piacra sem kerültek?
