Az első világháború éveiben az antant blokádja szinte teljesen elzárta Németországot a tengeri kereskedelemtől, jelentősen korlátozva az élelmiszer- és nyersanyag-utánpótlást. Az éhezés, a lakosság szenvedése és az ezzel összefüggő halálozások már a háború első éveiben érezhetővé váltak, különösen a városokban és a hátrányos helyzetű rétegek körében.
A blokád hatékonyságával kapcsolatban már ekkor is vita folyt: egyes brit döntéshozók szilárdan hittek abban, hogy az ellenség gazdasági ellehetetlenítésével érhető el győzelem, míg mások aggályokat fogalmaztak meg, hogy a németek semleges országokon keresztül pótolhatják hiányaikat. A későbbi szigorítások, mint például az összes árucikkre kiterjedő tiltás bevezetése, tovább mélyítették Németország válságát, amely már amúgy is jelentős mértékben függött az importtól.
A helyzetet bonyolította Németország belső gazdaságpolitikája is: a hatóságok gyakran rossz döntéseket hoztak az élelmiszer-elosztásban, a feketepiac virágzott, és az infláció is tovább súlyosbította a helyzetet. A háborús kimerültség a front mögötti életben is megmutatkozott: a nők és gyermekek mindennapi küzdelmében, a betegség, az alultápláltság és az általános lehangoltság teret nyert.
Azzal kapcsolatban, hogy a blokád valóban döntő szerepet játszott-e Németország kapitulációjában, eltérő nézetek vannak. Egyes történészek és kortársak a blokádot látták a legfontosabb tényezőnek, míg más elemzők szerint inkább a német belső gazdasági problémák és hibás háborús döntések járultak hozzá a legsúlyosabb következményekhez. A vita máig tart, különösen a humanitárius katasztrófa, valamint a blokád háborús bűnökként való értelmezése nyomán.
