Sok NATO-tagország évek óta vállalja, hogy jelentősen többet költ védelempolitikára, de sokan valójában különféle könyvelési trükköket alkalmaznak: nem csak katonai eszközökre vagy hadkészültségre fordítják a forrásokat, hanem például békemissziók, rendőrségi költségek és katonai nyugdíjak is bekerülnek a védelmi kiadásokba.
Ez az egyedi jelentési gyakorlat lehetővé teszi, hogy a tagállamok elérjék a papíron kitűzött célokat, miközben a tényleges katonai képességek alig növekednek. Sok kritika éri ezt a módszert, hiszen a kiadások jelentős része nem szolgálja a NATO készenléti erejének bővítését.
A legújabb, GDP-arányban 5%-os védelmi kiadási cél bevezetése sem biztos, hogy áttörést jelent. Egyes országok már most újabb kreatív megoldásokkal próbálják teljesíteni az elvárásokat, például civil infrastrukturális beruházásokat (úthálózat, hidak, sőt tengerhidak) is védelmi költségként könyvelnek el.
Politikai és pénzügyi nehézségek is csökkentik a valós katonai fejlesztések lehetőségét, hiszen sok országban komoly költségvetési hiányokkal küzdenek, az állampolgárok pedig nem szívesen mondanak le jóléti kiadásaikról a honvédelem javára. Így előtérbe kerül a kérdés, hogy valóban reális-e GDP-arányokat előírni, vagy inkább konkrét képességi célokat kellene meghatározni.
