A tiszta csapvíz ma már magától értetődőnek tűnik, de ez nem mindig volt így: az 1950-es és 60-as években az Egyesült Államokban súlyos vízszennyezési problémákkal kellett szembenézni, amelyek közül az egyik legmeglepőbb forrás a mosószerek túlságosan hatékony működése volt. A mosógépek elterjedése felgyorsította az otthoni takarítást, azonban kiderült, hogy a korabeli gépek nem voltak olyan alaposak, mint a kézi mosás, és a kemény víz tovább nehezítette a tisztítást.
A vegyipar megoldást keresett: új típusú, szintetikus mosószerek születtek, melyekben bizonyos „builder” adalékok, legfőképpen a nátrium-tri-poli-foszfát, kiemelkedő szerepet kaptak. Az első teljesen szintetikus mosószer, a Tide, óriási sikert aratott: nemcsak a szennyeződésekkel bánt el remekül, de a ruhákat is puhává tette, és „óceánnyi habot” produkált, amit a fogyasztók szerettek.
Mindez azonban váratlan környezeti katasztrófához vezetett. A szennyvíztisztító üzemek nem tudták lebontani a mosószer agresszív, elágazó szulfátjait, amelyek hatására a folyókban és tavakban is hatalmas mennyiségű, tartós és zavaró habrétegek alakultak ki. A helyzet tovább romlott, amikor kiderült, hogy a mosószerek foszfát-tartalma táplálta az algák tömeges elszaporodását is, létrehozva oxigénhiányos „holt zónákat” az olyan nagy tavakban, mint az Erie-tó.
Felvetődik a kérdés: hogyan tud egy hétköznapi háztartási termék ilyen jelentős, akár országszintű környezeti károkat okozni? Miként reagáltak a gyártók és a fogyasztók, amikor szembesültek a problémával, és milyen szabályozás vagy közösségi fellépés vezetett változáshoz? E történet arra is rávilágít, hogy a tisztának tűnő víz mögött sokszor hosszas tudományos és társadalmi küzdelem húzódik meg.
