A kritika középpontjában a Disney legújabb élőszereplős feldolgozása, a Moana áll, amely szinte jelenetről jelenetre, szó szerint másolja a 2016-os, nagy sikerű animációs filmet. A „feldolgozás” címkéje inkább félrevezető, hiszen ez a változat sem innovációt, sem különösebb átdolgozást nem kínál, egyszerűen a már ismert történet élőszereplős újrajátszása.
A főszerepet ezúttal Catherine Laga’aia alakítja, aki tehetséges színészként remekül teljesít, az előd, Auli’i Cravalho után. Dwayne Johnson visszatér Maui szerepében, ám élőszereplős alakítása kevésbé lendületes, mint animált karakterének korábbi megjelenése. A mellékszereplők között kiemelhető Rena Owen (Moana nagymamája) és Jemaine Clement (Tamatoa) is, akik hitelesen hozzák a karaktereket, bár érezhetően keveset változott az előző filmhez képest.
Vizuális szempontból problémás az élőszereplős adaptáció, mivel az eredeti animáció vibrálását és varázsát nehéz reprodukálni. Számos jelenetnél digitális háttereket alkalmaztak, melyek kevésbé hangulatosak, sőt, néhány ikonikus jelenet élőszereplőkkel veszít eredeti erejéből. Felmerül a kérdés: megéri-e egy alig tízéves filmet szó szerint újra elkészíteni, minden hozzáadott érték nélkül?
Az alkotás ugyan lehetőséget biztosított polinéz színészeknek a bemutatkozásra, és élőben is megelevenedik Moana kultúrája, mégis elmarad az eredeti film izgalma és újszerűsége. Vajon egy remake kötelezően képes kell, hogy legyen önálló értéket adni? Lehet-e szükséges egy másolat egy ennyire kedvelt, a mai napig elérhető eredeti mellé?
