Minden moziszakértő izgalommal várta a Mission: Impossible – The Final Reckoning érkezését, amely Tom Cruise utolsó bevetéseként is hirdeti magát Ethan Huntként. Friss premierként a film óriási akciókban bővelkedik: a lélegzetelállító mutatványok, különösen egy tengeralattjárós és egy repülős jelenet, kimagaslóak a hollywoodi mezőnyből.
Az alkotás ugyanakkor nagyban épít a sorozat eddigi részeire és bőségesen hivatkozik előzményeire, miközben a cselekményt bonyolultabbá teszi az elhúzódó, sokbeszélgetős jelenetek tömkelege és a múlt összefűzése. Ezek a jelenetek gyakran öncélú emlékeztetőként szolgálnak a régi történetszálakra, és sokszor azt az érzést keltik, mintha a szereplők csupán a cselekmény narrátorai lennének valódi karakterépítés nélkül.
A film különlegessége, hogy igyekszik minden szálat elvarrni a Mission: Impossible univerzumán belül, ám a rengeteg új karakter, kérdés és fordulat miatt a történet időnként kuszává válik. Mindezek a témák izgalmas viták alapjául szolgálnak: vajon érdemes-e egy franchise-t túlkomplikálni, mennyi szerepet kell kapniuk a karaktereknek az akciók mellett, és mikor jó egy széria valódi lezárása?
Az ismert karakterek mellett – mint Ethan, Benji, Luther vagy Grace – több új szereplő is feltűnik, de kevesebb lehetőségük adódik valódi személyiségüket megmutatni. Eközben a film szerkezete és hossza is kérdéseket vet fel a nézőkben: mennyit árt vagy használ egy akciófilmnek, ha közel három órás a hosszúsága?
