Az 1950-es években a műanyagok forradalma alapjaiban változtatta meg a mindennapi életet: eleinte lenyűgözte a világot rugalmasságukkal és tűzállóságukkal, majd később, a kényelem jegyében, az eldobható csomagolások és evőeszközök elterjedése következett. Ezzel együtt megdöbbentő módon nőtt a hulladék mennyisége is – de vajon hová kerül ez a rengeteg kidobott műanyag?
A hatvanas évektől kezdve kezdtek el először szilárd bizonyítékok gyűlni a tengeri műanyaghulladék jelenlétéről és hatásáról. Úttörő tudósok, például J. B. Buchanan és Edward J. Carpenter először figyeltek fel apró műanyag szálakra, gyöngyökre és más mikrodarabokra a tengerekben – ezek szokatlanul hosszú ideig fennmaradnak, mert szintetikus eredetűek. Vizsgálatok rámutattak, hogy ezek a mikroszkopikus részecskék akár az élővilág táplálékláncába is bekerülhetnek.
Fokozatosan nőtt az aggodalom az 1970-es és 1980-as években: konferenciák, nemzetközi egyezmények és önkéntes programok igyekeztek visszaszorítani a műanyagok hulladékká válását. Ugyanakkor a közvélemény figyelmét főleg a nagyméretű, állatokat veszélyeztető műanyagok ragadták meg, így a mikroműanyagok problémája hosszú ideig háttérbe szorult.
Az ezredforduló után a ‘mikroműanyag’ kifejezés elterjedése felgyorsította a kutatásokat, hiszen felfedezték, hogy ezek a részecskék mindenütt megtalálhatók: tengerekben, folyókban, csapadékban, sőt még az élelmiszerekben és az emberi szervezetben is. Ma már több kutatás vizsgálja a mikroműanyagok egészségügyi kockázatait, mérhetőségét, lehetséges toxikus hatásait – de még sok a bizonytalanság a témában.
A felvetett kérdések kiterjednek arra, honnan származnak ezek a mikroműanyagok, mennyire veszélyesek az élővilágra és az emberre, valamint hogy milyen módszerek állnak rendelkezésre a csökkentésükre és eltávolításukra. Emellett kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban is, vajon képesek vagyunk-e egy ilyen mértékű környezetszennyezést visszafordítani.
