Az AC/DC egyedi zenekari karakterét, stílusuk következetességét és az ehhez kapcsolódó művészeti kérdéseket vizsgálja ez a videó, kiemelve, hogy a banda a kezdeti glam rock után rövid időn belül letette a voksát a markáns, egyszerű blues rock hangzás mellett, és azóta sem tért el ettől.
Érdekes zenei elemzésekkel mutatja be a Highway to Hell legendás gitárriffjének szerkezetét, az SRDC-modell (statement, restatement/response, development, conclusion) alkalmazásával. Részletesen bemutatja a hangszerelés egyszerűségében rejlő erőt, például azt, hogyan kapcsolódik Phil Rudd dobolása vagy Angus Young gitárjátéka a ritmikai játékhoz.
A vokális megoldások vizsgálatakor szó esik Bon Scott hangjának nyers karakteréről, a dögös, nyers hangzásról és annak jelentőségéről a dalszöveg hedonista, „devil-may-care” hangvételével összefüggésben. A videó kitér a dallamvezetés és hangszerelés közötti feszültségekre, harmóniadöntésekre és a bátor tritónus használatra is, amely hangsúlyozza a szám sátánista motívumait.
További témák: a refrénben alkalmazott közös éneklés, amely közelebb hozza a közönséget az együtteshez; a hangszerelés, amelynek egyszerűsége mégis dinamikai evolúciót tesz lehetővé; valamint az, miként segíti egy jól működő csapatszellem a dal katarzisát.
A tanulmány az élő előadásokra is kitér, összehasonlítva a dal rögzített és koncerten hallható befejezését, érintve a „Vegas ending” show-elemeit is. A feldolgozás széles zenei és kulturális összefüggések között mozog, egészen Chuck Berry hatásától a „fegyverként alkalmazott egyszerűségig.”
