Miért érzünk örömöt, amikor harmóniát hallunk, és mi az oka annak, hogy egyes hangközöket kellemesnek, míg másokat zavarónak érzékelünk? Ez a kérdés nem csak a zenészeket foglalkoztatja; a válasz kutatása során feltárul, hogy az emberi agy miként dolgozza fel a hangokat – egészen a természetben előforduló hangsorok és a beszédhangok vizsgálatáig.
Az emberi érzékenység a hangmagasságra (pitch) valószínűleg a túlélés szempontjából alakult ki, hiszen fontos volt felismerni más élőlények hangját, akár vadászat, akár a ragadozók elkerülése során. Ráadásul a beszéd során átadott érzelmek és jelentések is nagyrészt a hangmagasság változásaiból erednek.
A harmónia élvezete összefügg azzal, hogy a természetben minden, ami hangmagassággal rendelkezik, például az emberi hang vagy a hangszer, több összetevő frekvenciát bocsát ki. Ezek a frekvenciák együttese alkotja az úgynevezett harmonikus sorozatot, amelynek hangközei, mint az oktáv vagy a kvint, több kultúrában is kellemesnek számítanak.
Érdekes kérdések merülnek fel: az agyunk miként képes egymástól távoli frekvenciákat is egységes hangzásként érzékelni? Hogyan teszi lehetővé az egyszerre megszólaló hangok feldolgozását, még akkor is, ha azok a természetben néha kevéssé „tökéletesen” hangolódnak össze? Létezik-e objektív oka annak, hogy egyes harmóniák mindenki számára kellemesek?
