Az éjszakai táj fénylő lakóiról, a szentjánosbogarakról szóló történetben elsőként azt fedezhetjük fel, miként indult el több mint 100 millió évvel ezelőtt e különleges rovarok ragyogása. Azóta mintegy 2000 fajuk terjedt el világszerte, különféle élőhelyeken, az erdőktől a mocsarakig.
A bogarak fényét egy páratlan kémiai reakció hozza létre: a luciferáz enzim segíti a luciferin molekulát, hogy oxigén jelenlétében fényt bocsásson ki. Ez a ragyogás több funkciót is elláthat; például figyelmeztet a bogár mérgező mivoltára és elriasztja a ragadozókat.
Érdekes, hogy a szentjánosbogarak életük jó részét ragadozó lárvaként élik le, ilyenkor fényt is kibocsátanak, ha zavart érzékelnek. Felnőttként azonban a világítás főként a párkeresésben játszik szerepet: a különböző fajok hímjei változatos színekben és mintázatokban villogtatnak, így próbálnak párt találni maguknak.
Az udvarlási játékok mellett a fény néha csalás eszközévé is válik. Vannak nőstények, akik más fajok hímjeit csábítják magukhoz, hogy aztán megtámadják és felfalják őket, miközben saját védelmük érdekében elraktározzák a zsákmányuk mérgező anyagait.
E különös túlélési és szaporodási stratégiák, a zavart keltő csapdák és a világító szervek színes tárháza számos kérdést vet fel: milyen különféle módszerekkel próbálnak a hímek sikerrel járni, miért térnek el a nőstények stratégiái, és hogyan fordítható az éjszaka fénye a prédálás vagy akár a megtévesztés szolgálatába?
