Az északi féltekén ismét beköszöntött a nyár, ezzel együtt felerősödnek a klímaváltozással kapcsolatos viták is. Egyesek minden hőhullámot a jövő disztópikus előjeleként értelmeznek, míg mások a „nyári meleg” természetes velejárójaként bagatellizálják a jelenséget. Ebben a hangzavarban gyakran elveszik a valódi tudományos álláspont, pedig az adatok és a fejlett klímamodellek világosabb képet adhatnának a helyzetről.
Nézzük meg például az Egyesült Királyságot, ahol évtizedek óta a híres 1976-os nyár számít etalonnak az extrém meleg szempontjából. Az akkori hőhullám csak egy szűk területet érintett, miközben a bolygó nagy része még átlag alatt volt. Ezzel szemben napjainkban már Európa-szerte jelentősen melegebb a helyzet, sőt, a globális átlaghőmérséklet is folyamatosan növekszik.
Tudományos elemzések alátámasztják, hogy a „valaha volt” extrém hőhullámok egyre gyakoribbak: a mai éghajlati viszonyok között az olyan extrém hőségek, amelyek korábban csak ötvenévente fordultak elő, már több tucatnyi alkalommal is megtörténnek egy évszázad alatt. Európa kétszer gyorsabban melegszik, mint a bolygó átlaga, aminek hátterében összetett okok – például a száraz talaj, a légköri áramlások változásai vagy a sarkvidéki felmelegedés – állnak.
Világszerte hasonló folyamatok zajlanak: Észak-Amerikában és Ausztráliában is gyakoriak a mostanában tapasztalt extrém meleg periódusok. Folyamatosan dőlnek meg a korábbi melegrekordok, miközben a csapadék szélsőségesebbé válik, a gleccserek és jégtakarók olvadnak, a tengerek szintje emelkedik, és átalakulnak az ökoszisztémák. Megkerülhetetlenné válik a kérdés: hová vezetnek ezek a tendenciák, és hogyan fogunk alkalmazkodni hozzájuk?
