1799 decemberében George Washington, az Egyesült Államok egykori elnöke súlyos torokfájdalom és légzési nehézségek közepette halt meg, miközben egy szokatlanul drasztikus orvosi beavatkozássorozaton esett át, amelynek része volt az érvágás is. Ebben az időben az orvosok úgy hitték, hogy a testben uralkodó négy nedv – vér, sárga epe, fekete epe és nyálka – egyensúlya határozza meg az egészséget, és a betegségeket a diszharmónia okozza.
Történelmileg az érvágás nemcsak gyakori, de különösen sokféle módon alkalmazott kezelés volt – tollakkal, piócákkal, sőt még melegedő poharakkal is megcsapolták a betegeket. Az ókori Görögországban Hippokratész, majd később Galénosz is az érvágást tartotta számos betegség ellenszerének. A középkorban már asztrológiai és időjárási tényezőket is figyelembe vettek a vér megcsapolásánál, még a királyok (például Oroszlánszívű Richárd) is rendszeresen éltek ezzel a gyakorlattal.
Az évszázadok során ugyan megjelentek kételyek és ellenzők is, akik kegyetlennek vagy hatástalannak tartották az eljárást, az érvágás népszerűsége mégis sokáig töretlen maradt. Az iparág virágzott, például Londonban havonta hatszázezer piócát importáltak, míg néhány híres orvos a kelleténél sokkal több vért vett pácienseitől.
Ahogy az egészségügyi szemlélet változott, egyre többen vizsgálták, vajon tényleg szükséges-e vagy éppen káros a vérvesztés. Mire felfedezték, hogy a betegségeket valójában mikroorganizmusok okozzák, az érvágás már elvesztette elfogadottságát. Ma már csak néhány ritka vérprobléma miatt alkalmazzák, pedig évszázadokon át meghatározó része volt a gyógyításnak.
