Az audio világában évtizedek óta azt hangsúlyozzák, hogy a digitális technológia folyamatosan fejlődik, egyre jobb, tisztább és technikailag tökéletesebb lesz. A valóság azonban sokszor egészen más képet fest, különösen ha CD-lejátszókról beszélünk.
Sokan nem is gondolnák, hogy mennyi modern CD-lejátszóban csupán olcsó számítógépes DVD-meghajtó és szabvány DAC dolgozik, amelyek gyakran már az alapvető elvárásoknak sem felelnek meg, például a Red Book szabvány szerinti szünetmentes lejátszásnak. Ez zenehallgatás közben zavaró, mesterséges szüneteket okozhat, amelyek teljesen megtörik az élményt.
A klasszikus, 1990-es években készült CD-lejátszókban, mint például a Marantz CD67 SE, valódi műszaki kifinomultság, gondosan összeválogatott alkatrészek és specialisták – például Ken Ishiwata – munkája ötvöződik. Ezek a készülékek a Red Book szabványnak megfelelően működnek, és a finoman hangolt analóg kimenetükön keresztül meleg, természetes hangzást nyújtanak, szemben a modern, sokszor túlságosan steril vagy fárasztó hangképpel.
Felvetődnek olyan kérdések, hogy a specifikációs háború vagy a tényleges hangélmény számít jobban, és vajon milyen szerepe van az alkatrészminőségnek, a kivitelezésnek és a tervező szakértelmének. Az is szóba kerül, hogy a tapasztalatok alapján egy jól elkészített, régi CD-lejátszó hogyan tud zeneibbé és élvezetesebbé tenni a zenehallgatást, mint sok csillogó, modern vetélytársa.










