Az indie horror játékok egyre gyakrabban alkalmazzák a jól ismert eszközöket, például telefonhívásokat, jegyzeteket és hangfelvételeket, hogy háttértörténetüket elmeséljék. Ezek a módszerek sokszor arra fókuszálnak, hogy információt adjanak át a játék előtt történt eseményekről, így a játékosok gyakran csak utólag értesülnek a lényegi történésekről.
Sokan kedvelik a titkok keresgélését és a világépítés felfedezését, de felmerül a kérdés: vajon mennyire hatékony ez a történetmesélési forma? Egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek a játékok összekeverik a valódi történetet a háttértörténettel, így az aktív cselekmény helyett csak múltbeli történéseken rágódunk. Ez különösen jellemző a legnépszerűbb „mascot horror” címek világára.
A videó a „show, don’t tell” (mutass, ne mondd el) elvét vizsgálja, amely eredetileg az irodalomból származik, de a videojátékok területén is kulcskérdéssé vált. A fő kérdés, hogy miként lehet a játékosokat aktívan bevonni a történetbe, nem csak passzív információközlőként kezelni őket.
Felvetődik, miért választanak az indie fejlesztők ismétlődő és egyszerű módszereket a történetmesélésre, illetve hogyan lehetne újra elérni, hogy a háttértörténet ne lecserélje, hanem kiegészítse a valódi élményt. Továbbá a videó bemutat jó és rossz példákat, kitér a közönség elvárásaira, a „fandom” szerepére, valamint az aktív és passzív történetmesélés közötti különbségekre is.










