66 millió évvel ezelőtt egy hatalmas aszteroida csapódott a Földbe, amely minden eddiginél sötétebb korszakot hozott: a nem madár dinoszauruszokat kipusztította, az ökoszisztémákat romba döntötte, és az élővilág közel háromnegyede kihalt. Ez a rendkívüli helyzet azonban túlélőket is teremtett, többek között olyan emlősöket és egy hüllőszerű csoport tagjait, amelyeket látszólag semmi sem köt össze.
A két távoli állatcsoport között mégis felbukkan egy közös vonás: az elképesztően fejlett rágóképesség. Ezzel kapcsolatban merülnek fel izgalmas kérdések: vajon miért fejlődött ki egymástól függetlenül ez a különös „szuperképesség”? Miért volt előnyös, hogy ezek az állatok ilyen hatékonyan tudták őrölni, darabolni élelmüket, szemben az állatvilág nagy részével, ahol az emésztés főként a gyomorban történik?
Bár a rágás számunkra mindennapos folyamat, más állatcsoportok egészen más taktikákat alkalmaznak: a madarak és krokodilok például zúzókövekkel segítik az emésztést, míg a legtöbb ragadozó egyszerűen egészben vagy nagy darabokban nyeli le zsákmányát. Az emlősöknél és a tuataráknál viszont különlegesen bonyolult, oldalirányú állkapocsmozgások és speciális fogak alakultak ki.
A tudományos vélekedés hosszú ideig azt tartotta, hogy ez a bonyolult rágórendszer az emlősök állandó, magas anyagcseréje miatt jött létre. Ám ennek árnyaltabbá válik a képe, amikor kiderül, hogy a tuatara – egy új-zélandi, lassú életmódot folytató hüllő – szintén hasonlóan fejlett rágóképességekkel bír. Miért tette lehetővé számukra is az evolúció ezt a bonyolult mechanizmust?
Az aszteroida utáni káoszban a táplálék beszűkült, az extrém kihívások közt a mindenevés, az alkalmazkodóképesség vált a túlélés zálogává. Mitől működött ilyen jól ez a stratégia? És vajon tényleg a rágás tette lehetővé, hogy ezek az állatcsoportok túléljék a kihalási hullámot? A videó részletesen tárgyalja a fogak, állkapcsok evolúcióját, a táplálkozási rugalmasság jelentőségét, valamint azt, hogy mennyire sok múlhat egy „kicsit máshogy” működő szájrendszeren.
