Erik Verlinde professzor és beszélgetőtársa a fizika végső elméletének lehetőségeit vizsgálják. Kiemelik, hogy az emberi megértés folyamatosan fejlődik, de soha nem érhetünk el mindent átfogó, végleges törvényeket: mindig akadnak kivételek és olyan helyzetek, amelyekre eddigi ismereteink már nem alkalmazhatók. Felmerül a kérdés, vajon létezik-e végső, minden szintet lefedő fizikai leírás, vagy mindig csak egy újabb, mélyebb szinttel találkozunk további kutatásaink során.
Az előadó rámutat az emergens törvények jelentőségére: ezek szerint a jelenleg ismert fizikai szabályok csak absztrakciói, sűrítményei valamiféle alapvetőbb, mikroszkopikus folyamatoknak, amelyekre talán sosem lesz teljes rálátásunk. Az univerzum bonyolultsága és a matematikai leírás eszköztára korlátozott, ezért talán sosem írhatjuk le teljes pontossággal, mi zajlik a legalapvetőbb szinteken.
A beszélgetés kitér a mikroszkopikus fogalom jelentésének filozófiai változásaira is: a mikrovilág nem feltétlenül a jól ismert, „egyre kisebb részekre zoomoló” modell, hanem akár olyan leírás is elképzelhető, ahol a tér és idő maga is emergens tulajdonság, nem pedig kiindulópont. Szemléletes példákon keresztül mutatják be, hogy minden újabb fizikai elmélet egy újabb „réteg”, de talán nincsen legalsó, végleges szint – mintha egy végtelen láncolatot kellene megértenünk.
Felvetődnek a motivációval és a kutatói intuícióval kapcsolatos kérdések is: vajon a „végső elmélet” keresése önmagában helyes célkitűzés, vagy már maga a kérdésfelvetés is félrevezető lehet? Milyen út vezet el odáig, hogy egy kutató szkeptikussá válik a végső magyarázat lehetőségével szemben, és hogyan formálódik át a természettudományos megismerés végső határairól alkotott kép?
